Tévhit: az üzleti portréfotózás kulimunka

Rengetegszer kapom meg ezt a kérdést fotósoktól és más ismerősöktől.

Hogy lehet az, hogy közel 4 éve szinte semmi mást nem csinálok, mint emberi arcokat fotózok a stúdiómban, és még nem vágtam fel az ereim unalmamban…

A válaszom erre nagyon egyszerű: azért mert én ezt őszintén imádom csinálni. Totálisan lenyűgöznek az emberi arcok, az hogy milyen sokfélék vagyunk. Nincs két ember, akinek egyforma arca lenne, még az ikreknek is vannak megkülönböztető jegyeik.

Minden egyes ember, aki belép a stúidómba, egy új projekt számomra, hogy kitaláljam, hogy milyen szögből milyen világítással fogom tudni a legelőnyösebben ábrázolni.

Emellett a másik nagyon érdekes dolog, hogy a különböző személyiségű emberekkel hogyan vagyok képes rövid idő alatt közös hangot találni.

Az igazi nagy kihívás pedig, hogy hogyan tudok aztán különböző arckifejezéseket csalni ki belőlük. Egy mogorvább embert hogyan tudok nevetésre bírni, egy visszahúzódó emberből magabiztosat varázsolni és egy sokat nevetgélő illetőt hogyan vegyek rá, hogy azért legyen pár komolyabb képe is a sorozatban. Mindig erre törekszem, hogy ne csak egy arckifejezés legyen az összes készülő képén az ügyfelemnek, hanem az érzelmeknek egy teljes skáláját megörökítsük. Ezután ő el tudja majd dönteni, hogy melyik arckifejezést hol tud a legjobban használni.

Egy másik háttérszín, ruha csere és az arckifejezés variálása teljesen más összhatású képeket tud eredményezni. A variációk száma végtelen, ezért nem lesz ez unalmas sosem számomra.

Tony Robbins egyik híres életbölcsessége, hogy “happiness is progress”, azaz a boldogság a fejlődésben van. Ez a mondat engem nagyon megfogott, mert én is maximálisan ebben hiszek.

Folyamatosan gyűjtöm a saját és a diákjaim tapasztalatait, fejlesztem a technikáim és az eszközeim.

Ez hajt engem, hogy minden nappal jobb fotós legyek, mint az előző nap voltam.